blog

Simon Péter: A Bokor közösség, 1971-1989

Sun, 17 Jul 2011 07:06:53 +0100

Bevezetés

Jelen szakdolgozat témájául egy szerzetes, Bulányi György által alapított és vezetett

katolikus bázisközösség bemutatását választottam. Bulányi György 1945-től kezdődően

fejtette ki közösségszervező tevékenységét az egyházban, és közösségei mind a mai napig

működnek. A szerzetes munkája példaértékű, mert a hosszú börtönévek, a kommunista

üldözés és az egyházból való időleges száműzetése sem tudta eltéríteni elképzelésétől, „az
Isten országának megvalósításától.”
A dolgozat elején a kezdetektől ismertettem a Bokor közösség rögös útját, mely
eleinte az egyház támogatásával gyűjtötte egybe a katolikus ifjúságot, az addig szokatlan
kisközösségi formába, mely család méretű közösségeket fogta össze. Ez a forma túlélést
biztosított tagjai számára a vallásüldöző kommunista rendszerben. Bulányi György
bebörtönözésével a mozgalom visszaszorult, de az 1970-es évek elején újra feléledt.
Köszönhető ez a szerzetes kitartásának és az evangéliumon alapuló Bokor eszmények
kiteljesedésének. Ebben az évtizedben a Bokor közösség népszerűsége fellángolt, ami
meghozta a szervezet megújulását. A szerzetes az ország legismertebb kisközösség
vezetője lett. Tanításaiban kifejtette, hogy aki szeret az ad, másokat szolgál és nem
gyakorol erőszakot. Követői ezért szembekerültek a sorkatonai szolgálat megtagadása
miatt az állammal. A politikai vezetés veszélyesnek minősítette Bulányi követőit, ezért
minden eszközzel meg akarta szüntetni a közösséget. A Bokor közösség néhány
félreértelmezhető tana miatt, az egyház sem állt ki mellette. Az állam és az egyház együttes
támadása miatt sokan elfordultak a közösségtől.
Kutatásaim során, lehetőségem nyílt megszólaltatni két Bokor közösségi tagot,
Bohn István atyát, aki átélte a 70-es évek virágzását, és Orbán Pétert, aki katonai szolgálat
megtagadásáért került börtönbe. Az interjúk dolgozatom fontos részét képezik, mert
személyesen tapasztalataikkal igazolták kutatásaim eredményét.

Továb b

Bezsenyi Tamás: Pipás Pista

Sun, 17 Jul 2011 06:44:31 +0100

A Szeged környéki tanyavilágon a XX. század első felében egy Pipás Pista nevű napszámos több alkalommal is emberölést követett el. A később ellene indult per és a róla szőtt legendák szerint egyaránt csak házas férfiakat ölt meg, akik a felbujtó feleségek elmondása alapján iszákosak, erőszakosak és erkölcstelenek voltak. Pipás az ilyen nők helyzetét közelről ismerte, hiszen - neve ellenére – valójában maga is az volt; rossz házassága ellenére hat gyereket szült meg, de utána végleg elhagyta a családját, hogy a saját lábára álljon. A szegedi tanyavilágon férfiruhában vállalt napszámos munkát. Ebben az időszakban bérelték fel vagy ajánlkozott emberölésre. Mindenesetre a kötéllel elkövetett gyilkosságokért mindig húst, tejet és egyéb élelmiszereket kért és kapott fizetségként. Pipás Pista a gyilkosságokkal vajon elégtételt akart venni a férjeken vagy csupán a mezőgazdasági munka mellett jól jövedelmező „mellékállást” választott? Azaz vajon racionális bérgyilkos volt vagy indulati sorozatgyilkos, avagy mindkettő egyszerre?

Ha a kriminológia felől közelítünk, akkor munkám fő kérdése így fogalmazható meg: lehetséges-e a sorozat- és bérgyilkosi jellemzőket egyszerre magán viselő elkövetői magatartás? A mai kriminológia ugyanis nem számol ezzel az együttállással. Egy konkrét, ám unikumnak bizonyuló eset elemzésével mutatom be ennek a szerepnek a lehetségességét és egyben előfordulásának kicsiny valószínűségét.

Ugyanez a probléma azonban más színben tűnik fel, ha társadalomtörténeti kontextusába helyezzük a bűncselekmény-sorozatot. A kérdés ebből a nézőpontból az, hogy Pipás Pista elkövetői motivációja vajon anyagi haszonszerzésben merült ki, vagy éppenséggel az egyéni sértettség és bosszúállás vezérelte cselekedetekről beszélhetünk?

Illetve az anyagi haszonszerzés motivációján keresztül hogyan válhat női bosszúállóvá?

Tovább is van még... KATT

Török Ádám: A betyárkultusz kialakulása (Sobri Jóska alakja a XIX. ...

Sun, 17 Jul 2011 06:51:13 +0100

A „betyár” szó először írásos említésként 1744-ben lép fel a történelem színpadára, Kecskemét város jegyzőkönyvében. A kortársak még nem tudhatták, hogy ez a szó – pontosabban az e szó mögé „rejtőzködő” rabló – milyen markáns lenyomatot hagy az újkori Magyarország társadalom- és kultúrtörténetében, milyen szimbólummá válik a feudalizmus ellen folytatott küzdelemben. A célom bemutatni, mik a betyárok népszerűségének elemei, milyen tényezők segítették elő, hogy gyakorlatilag a nemzeti öntudat egyik jelentékeny építőelemeivé váltak. Mindezt igyekszem a „legendás” bakonyi betyár, Sobri Jóska alakjának kiemelésével megtenni. Mielőtt azonban elhamarkodott, sommás ítéletet, véleményt fogalmaznánk meg, át kell tekintenünk a betyárság fogalmi hátterét, társadalmi bázisát. Nem kerülhetjük ki a betyárvilág kialakulásának történetét, valamint az azt elősegítő tényezőket sem.

A „betyár” szó maga valószínűleg perzsa-török eredetű, oszmán közvetítéssel került Magyarországra a XVI–XVIII. században. Az eredeti „bikar”, „bikiar”, „bekiar” jelzőt a dologtalan suhancokra éppúgy használták, mint a keresztények kigúnyolására, hitetlen gonosztevőkként ábrázolva őket. A betyár kifejezés meghonosodása nem is ment végbe az ország minden egyes szegletében. A Dunántúlon például kevésbé vert gyökeret. A hivatalos, levéltári iratok szinte egyáltalán nem használják, helyette nem meglepő módon inkább a „gonosztevő” és a „haramia” kifejezés dívik. Az általam mélyebben vizsgált „Sobri-korszak” levéltári irataiban „betyár” kifejezés egyszer bukkan fel, akkor is egy központi kormányzat részéről megfogalmazott iratban. .

Ki is az a betyár? Váry Gellért piarista tanár gondolatait nyugodt szívvel idézhetjük: „A szoros értelemben vett betyár olyan ember, aki másnak a tulajdonát vagy titkon, vagy erővel elveszi, s emiatt kerülve az igazságszolgáltatás büntető kezét, erdőkben, réteken, vagy tanyákon bujdokol (…) Az igaz betyár csikósból, gulyásból, vagy más egyéb, pusztán lakó emberből szokott alakulni. A betyár többnyire szép, hetyke legény, aki pörge kalapban, czifra szűrben, patyolat gatyában, fegyveresen és lóháton jár-kel (…) míg végre kézre nem kerül, s akasztófán fejezi be életét.”

Más megközelítésben – Szabó Ferencet segítségül hívva – a betyár „hetyke, virtusos, bátor legény”, akit csak az éhség hajtott munkavállalásra, akkor is rövid időre szegődött el. A XVIII. században a „betyár” kifejezést még főként napszámosok, idénymunkások megnevezésére használják, sőt, családnévként is használatos volt. A szó pejoratív tartalommal csak a későbbi évtizedek során töltődött fel.

A „betyár” szónak emellett léteztek különböző régiónként eltérő alakváltozatai, fajtái illetve azzal rokon értelmű szavak is. Jól mutatja a korabeli Kárpát-medence nyelvjárásbeli-néprajzi gazdagságát a Gönczi Ferenc etnográfus által vizsgált Somogy. Itt a betyár-zsivány szavak között némi jelentésbeli különbség is fellelhető, a betyár a közhiedelem szerint „becsületes, csak a gazdagoktól rabol, míg a zsivány a közönséges rablógyilkosok jelzője. Sajátos jelentésbeli árnyalattal bírnak az olyan kifejezések, mint a kertalja-, fűzfa- és krumplibetyár. Ők csak alkalmi lopkodók, nem őrzik hivatásszerűen a betyáréletet. A kapcabetyárokról megvetően emlékezett a nép is: „embert is öltek, a szegény utast is kifosztották.” A falvakban éltek „betyárkodók” is, a falurosszait gúnyolták így. Szintén elterjedt szinonimája a betyároknak a szegénylegény – Gönczi Ferenc a „háborús utóélet tüneteiként” (1848–49-et értve ezalatt – T. Á.) értelmezi ezeket a fiatalokat: „foglalkozáshoz nem jutott, vagy azt kerülő egyén.”

A betyárság döntően két csoportba sorolható. Az alföldi betyárok pusztai lovas betyárokként főként a nagyállattartáshoz, állatkereskedelemhez kapcsolódtak. Legjelesebb képviselőjük minden idők leghíresebb/leghírhedtebb (el kell ismerni: Sobrit is megelőzve) magyar betyárja, Rózsa Sándor volt. A másik nagy csoportot az ún. hegyvidéki betyárok alkották, lényeges különbség, hogy az eltérő természetföldrajzi viszonyok következtében ők gyalogszerrel járták áldozataik portáját, a nyomukba eredő pandúrokkal szemben az ebben a korszakban végtelennek tűnő, napfénytől elzárt erdőségek természetes menedéket képeztek. Legfőképpen a „bakonyi betyárokat”, így Sobrit lehet itt megemlíteni.

Kikből is lettek a betyárok? Itt elsősorban a pásztorságot kell számításba vennünk, amelynek létszáma a 18. század végére elérte a 100 ezer főt. Az ő életmódjuk lényegesen eltér minden más társadalmi csoportétól, élesen el kell különítenünk még a parasztságétól is. A pásztor-életforma „alap-élménye” a magány. Elzárkózik a társadalomtól, nem jár iskolába, nem sajátítja el a parasztságra (így a falu nagy részére) jellemző etikettet. Ez nem jelenti azt, hogy a pásztorok ne követnének egy saját maguk által kialakított normarendszert. Az azonban szöges ellentétben áll a társadalom többi részére (és az államra) jellemző viselkedési szabályok együttesével. A pásztoroknál például a másik nyájából való jószág-elhajtás nem minősül bűnnek, inkább virtusnak, apró csínytevésnek. Az számíthatott a többiek lenéző pillantásaira, aki elszenvedte a lopást, aki nem volt elég éber. Ahogy Mikszáth Kálmán „Az a fekete folt” c. halhatatlan novellájában írja: „Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.” .

Mikszáth rátapintott egy újabb sarkalatos kérdésre, mellyel foglalkoznunk kell, ez pedig a pásztorság és az állam, megye, a hivatalos hatalmak közt tátongó világnézeti „szakadék”. A témával részletesebben Hobsbawm brit történész foglalkozott, igaz, nem annak magyarországi, hanem dél-európai vonatkozásaival. A „társadalmi banditizmus” („magyarra” fordítva: betyárvilág) kifejlődésének gyökerét abban látta, hogy az állam és lakosainak egy része (akár a parasztok, akár a pásztorok) kölcsönösen nem értik egymást. Véleménye szerint tehát banditává úgy válik valaki, ha olyan bűnt követ el, amelyet a környezete nem tekint annak, az államhatalom viszont igen. Hobsbawm példaként erre a vérbosszú gyakorlatát hozta fel elsőként, a hazai viszonyokra átültetve mi a lopást – vagyis a „juhászvirtust” tehetjük meg a „betyárkarrier” kiindulópontjának.

A pásztorok emberi kapcsolatai is jóval gyengébbek voltak a korban megszokottnál. Nem volt számottevő vagyonuk, és ingatlanuk sem, következésképpen a pásztorok nem kötődtek semmihez és senkihez . Azt is tudnunk kell, hogy a pásztorok és a parasztok kölcsönösen lenézték egymást. A pásztorok értékrendjének központjában a korlátlan szabadság eszménye állt, erre voltak a leginkább büszkék. Nem ismerték a kemény, megfeszített munkát, a „földmíves nép verejtékes munkáját”, az általuk előállított értéket sem becsülték. A végtelen pusztákon, vagy a zegzugos, sötét erdőségekben csavarogtak, „kujtorogtak”. A tulajdont kevéssé tisztelték, a pásztor- és a betyár-értékrend sok tekintetben átfedést mutat, logikus, hogy a betyárok elsőszámú „szövetségesei” a pásztorok voltak – ahogy ezt a levéltári iratok is alátámasztják.

A pásztortársadalom rendkívül erősen hierarchializálódott. Legalul a disznókat őriző-terelgető kondás szerepelt, a legnagyobb tiszteletnek a lovakkal foglalkozó csikós örvendhetett. Nagy szégyennek számított, ha valaki apja hivatásához képest alacsonyabb „kasztba süllyedt” (például juhász-gyermek létére kondás lett) oly nagy szégyennek, hogy nem ritkán inkább a világgá menést, a betyár-életet választották. Emellett a túlzott „karrierizmus” sem volt jellemző rájuk. Vahot Imre, ismert reformkori publicista írja elismerően Sobri öccséről: „Nem akart több lenni az apjánál” .

Azt már tisztáztuk tehát, hogy a betyárok jelentékeny része a pásztorság soraiból kerül ki, ez a réteg képezi a betyárság elsődleges társadalmi bázisát. A jelenség mélyebb megismeréséhez viszont önmagában ennek a ténynek az ismerete nem elégséges. Tisztában kell lennünk a bomló feudalizmus korának Magyarországának néhány alapvető jellegzetességével. A feudalizmus társadalmi-gazdasági rendszere magában rejtette például a földesúri önkény lehetőségét – legfőképpen az úriszék jogának gyakorlásával. Valószínűleg azonban ez a tényező volt a kevésbé jelentős, a földesúrnak sem volt érdeke jobbágyainak fölösleges zaklatása, sanyargatása, az ő szempontjából nézve az volt az üdvözítő, ha jobbágya minél többet tudott termelni, ehhez pedig nyugodt körülmények kellenek. Másrészről a betyárság kialakulásával foglalkozó kutatók között is összhang van atekintetben, hogy a kor haramiáinak utánpótlását többnyire valóban a pásztorok biztosították. A „zsarnokoskodó földesúr” félig-meddig valóságos mítosza mellett nem mehettünk el szó nélkül, de a marxista történetírásra jellemző túlzásokat tanácsos leszűrnünk.

Az előbb említettnél lényegesen fontosabb tényező volt a katonaállítás, vagyis az újoncozás rendszere. Az országgyűlés kezében az újoncmegajánlás joga volt az egyik – bár a korszakban már egyre inkább elhalványuló – „fegyver” a bécsi központi kormányzattal vívott küzdelemben. A megajánlott újonclétszámot felosztották a megyék között, majd azok végül járásról-járásra, városról városra és faluról falura haladva határozták meg az egyes településeknek kötelezően kiállítandó újoncok létszámát. A katonai szolgálat időtartamáról tudnunk kell, hogy a XIX. század elején életfogytig vagy megrokkanásig tartott, (az 1830-as országgyűlés csökkentette le 10 évre ) ráadásul a katona szülőföldjétől több száz, vagy ezer km-re, a Habsburg Birodalom valamelyik távoli szegletében, idegen földön, idegen vezényleti nyelven, idegen érdekekért kellett leszolgálni ezt a hosszú időt. Természetesen a kor férfiúi számára ez cseppet sem volt vonzó. 10-12 év alatt teljes mértékben kiszakadhatnak közösségeikből, a visszailleszkedés szintén problémákkal járhatott. Az önként jelentkezés nem volt általános, így maradt a sorozás, azt, hogy kinek kellett beállni a hadsereg kötelékébe, a helyi elöljáró döntötte el. Nyilván a módosabb, a faluban tekintélyesebb ember behívásának esélye a faluvégi ágrólszakadt legényekhez képest elenyésző volt. De ebben nem kell látnunk valamiféle „tudatos gonoszságot”, egyszerűen a közösség jól felfogott érdekeiről van. Annak kellett behívóra számítania, aki a falu társadalmának perifériáján helyezkedett el, munkája (vagy éppen dologtalansága) a többiek számára legkevésbé hasznos, vagy éppenséggel kifejezetten káros volt. Az újoncok így főleg a „falurosszaiból” kerültek ki. Ha már behívásukra került sor, jellemükből adódóan, illetve abból, hogy nincsen veszítenivalójuk, könnyen szökésre adhatták magukat. Innen már egyenes az út a bujdosók, a betyárélet felé. A szökések magas számára következtethetünk abból, hogy a katonaszökevényekről a században nyilvántartást vezettek, azaz semmiképpen sem lehetett elszigetelt jelenség. 1800-ban történt, hogy egy csapat újonc lefegyverezte az őket kísérő katonákat, pandúrokat, ezt követően raboltak és fosztogattak.

A katonaság terhe alóli kibújásra mások az elszökés helyett sokkal brutálisabb megoldást választottak. 1944-ben megjelent munkájában Gönczi az öncsonkítás gyakorlatát a cigányságnál találta kirívóan magasnak. A katonaszökevények és a betyárok közötti kapcsolatra jó példa Sobri bandája is, a tagok nagy része úgyszintén a dezertőrök soraiból származott. Megállapíthatjuk, az újoncozás rendszere gyúanyagul szolgált a betyárvilág kirobbanásához.

Az újoncozás relatíve igazságtalansága mellett kiemelt szerepet tulajdoníthatunk a korabeli hazai börtönök elavultságának. Ez a felvilágosodás szellemével összeegyeztethetetlen volt. Ekkoriban már előtérbe került a börtönök javító-nevelő szerepének a hangsúlyozása, de ez ekkor még csak „idea” maradt, a valóságban inkább a kegyetlenkedések, a túlzsúfoltság, mocsok, betegségek és a gyakori elhalálozás voltak a jellemzőek. Bár a tárgyalt korszak börtöneinek állapotáról nincsen összefoglalás, - jelen dolgozat keretei pedig a börtönök részletes feltérképezésére nem adnak lehetőséget – az 1869–72közötti szegedi várbörtönben uralkodó viszonyokról Csapó Csaba készített részletes leltárt. Ebből megtudhatjuk, hogy a vizsgált négy év alatt – amely a királyi biztosság négy éves működéséhez köthető – az 1597 letartóztatott személyből 415 hunyt el a börtönben, a halálozási ráta majdnem 25%. A halálozások okai többnyire különféle tüdőbetegségek voltak, ez egyértelműen a túlzsúfoltság, a rossz higiéniás viszonyok számlájára írandó. Ha ez előfordulhatott az 1870-es években, akkor az 1800-as évek elején a körülmények szinte borítékolhatóan rosszabbak, esetleg ugyanilyenek voltak. Ezt természetesen a kortársak is érzékelték, nem hiába került napirendre a börtönügy kérdése az 1832–36-os és az 1839–40-es országgyűlésen is.

Ellenben lényegi változás, mint a fenti példából is láthatjuk, évtizedek alatt sem történt. A betyárvilággal és Sobri Jóskával különös részletességgel foglalkozó Eötvös Károly a betyárélet kialakulásának magyarázatára a börtönrendszer sanyarúságát első helyen teszi meg memoárjában. A börtönőrök esetleges túlkapásairól, kegyetlenkedéseiről nem tudunk biztosat – nem indult soha nyomozás, vizsgálat a feltételezhető visszaélésekről.

Nem csoda hát, hogy sok rab megelégelte keserű helyzetüket, és szökésre adta a fejét. (Abból, hogy ez viszonylag sokszor lehetett sikeres, szintén következtethetünk a honi börtönök színvonaltalanságára.) Itt nem kell feltétlenül a legnagyobb gonosztevőkre gondolnunk, több ifjú, apróbb vétségért került oda - a pásztorfiúk esetében igen gyakran beszélhetünk tolvajlásról - de az ő vállukra az a pár hónap vagy év is elviselhetetlen terhet rótt. Eötvös Károly is kesergett azon, hogy ez az embertelenség sok lelket véglegesen „elvadított”, holott a cél éppen az igaz emberré nevelés kellett volna, hogy legyen. A szerencsés meneküléssel a társadalomba már nem volt visszaút, az determinálta a bujdosó, szegénylegény-életmódot. Ugyanakkor a betyárrá váláshoz kisebb részben hozzájárultak olyan egyéni szerencsétlen sorsok is, mint például a pásztorok, cselédek szolgálatból való elbocsátása.

Magának a betyármozgalmak megerősödéséhez a társadalmi-gazdasági zavarok mellett hozzájárult a büntetőjog következetlensége is. Magyarországon még a XIX. század első évtizedeiben sem volt egységes büntető törvénykönyv! (Az első rendszeres magyar polgári büntetőtörvényköny-tervezet a 1840-es években készült el, Deák Ferenc vezetésével. ) Az elégtelen büntetőjog szintén önkényeskedésre, visszaélésekre adhatott lehetőséget. Nem feledkezhetünk meg az anyagi gondoktól terhelt, s éppen ezért alacsony létszámú, rosszul felszerelt, kiképzetlen a karhatalmi alakulatokról, őket is komoly tényezőként kell figyelembe vennünk, ha a betyárvilág kialakulásáról van szó.

Miképpen is fejlődött ki ez a sajátos bűnözési forma az 1790-től 1830-as évekig (Sobri színre lépéséig) terjedő időszakban? Hudi József, kutatásai alapján a betyárvilág térhódítását három hullámban vélte felfedezni. A már tárgyalt társadalmi-gazdasági körülmények mellett a közvetlen előzmények közé tartozik az 1790-es évek éhínségei, majd az 1800-as évek elejétől jelentkező ún. napóleoni háborúk. A harmadik fontos mozgatórugó az 1820-as évek fellendülő gazdasága. Ez hozzájárult a társadalom polarizálódásához, az árutermelő parasztság „megizmosodásával” bővült a betyárok potenciális áldozatainak köre, a zselléresedés megindulásával a betyárok utánpótlása is kiszélesedett. Hudit kiegészíthetjük azzal, hogy a XIX. század második felétől felgyorsuló tanyásodás is kedvezett a bűnözőknek.

A XVIII–XIX. század fordulóján már egyre több megyében alkalmaztak statáriumot - például a Hudi által kutatott Zalában is. Békés vármegyében 1803-ban szükségesnek tartották a legkülönbözőbb – részben szabadságjogokat is korlátozó – intézkedéseket a haramiák ellen. Elrendelték, hogy a fegyverárusítás csak kijelölt helyen történhet, megparancsolták, hogy fokozottan ügyeljenek a „paripán, czifra nyeregszerszámmal közlekedőkre” . A Sobri-Milfajt-banda által később uralt Bakonyban és környékén is rendszeresen előfordulnak a kilencvenes évektől kezdve kisebb-nagyobb bűnügyek, a legnagyobb visszhangot Vida Marci felbukkanása váltja ki, a dezertőr 1811-ben szökött meg a veszprémi börtönből, s csak 1826-ban sikerült őt a vármegyei karhatalmi szerveknek elkapniuk, megölniük.

Milyen eszközök álltak a hatóságok rendelkezésére? A már említett statáriummal, rögtönítélő bírósággal előszeretettel éltek a megyék. 1810-től kezdődően már kívánatossá váltak az olyan szigorú biztonsági intézkedések bevezetése, mint az út menti csárdák összeírása, az utak tisztítása, több pandúr kivezénylése. Mai szemmel nézve a szabadságjogokat súlyosan korlátozó intézkedéseknek tekinthetjük a pásztorok és cselédek számára kirótt út –és bizonyságleveleket. A községek számára kötelezővé tették az éjjeliőrők foglalkoztatását az elhagyott területekre. Többször szóba került az is, hogy a pásztorokat tiltsák el a ló tartásától. Érdekes színfoltja a közbiztonság érdekében folyó diskurzusnak, hogy a klasszikus magyar liberalizmus óriása, az ekkor még ifjú Deák Ferenc is a lótartás szigorítása mellett foglalt állást. Tekintélye azonban ekkor még nem nyomott túl sokat a latban, rokona, Deák Antal hatására elvetették ezt az elképzelést.

A megyei/állami erőszakszervezetek mindezek mellett számítottak a helyi lakosság segítségére is, bár ez a fajta „népfelkelés” általában csak alacsony hatásfokkal működött. (Sobri lápafői likvidálásakor is panaszkodott a helyi pandúrhadnagy a lakosság elégtelen közreműködésére. )

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a hazai „közbátorsági” viszonyok annyira elütöttek volna a korabeli Európa más államainak átlagától. A statisztikák szerint 1831–41 között a Magyar Királyság területén évente átlagosan 28 373-an sínylődtek börtönökben. Ez az akkori ország lakosságának 0,25%-a, ami nem számít kirívó aránynak a kontinensen. (Arra Hudi József elemzése nem térhetett ki, hogy hogyan alakultak a felderítési mutatók.) A különösen a nyugati világban elterjedt, magyarországi rablóvilágról szóló mítosz, melyet részben a bécsi sajtó is generálhatott, valótlannak tekinthetünk. A Bakony rossz hírét Eötvös Károly is sajnálatosnak tartotta, véleménye szerint ott csak Sobri és bandája működésekor érezhette magát veszélyben az utazó, azokat az időket leszámítva biztonságban volt. Ezt a véleményét némi kiegészítéssel bár, de mi is elfogadhatunk. A Hudi által behatóbban vizsgált Zala megye és Káli-medence területén a közbiztonság alapvetően jó, a közbiztonság rohamos romlása – a napóleoni háborúk mellett – a harmincas évekre tehető. Ekkoriban tűnt fel a később legendássá váló betyár, Sobri Jóska és bandája is.

Tovább is van még... KATT

Bezsenyi Tamás: A Kádár-korszak "termelési hőse"

Sun, 17 Jul 2011 06:53:23 +0100

A Petőfi Kör 40. születésnapján az egymást követő kerekasztal-beszélgetések közül a második azt járta körbe, milyenek voltak az „Értelmiségi magatartásformák a Kádár-rendszerben”. A vita folyamán több megszólaló is hiányolta az igazi párbeszédet, mondván a hozzászólások elbeszélnek egymás mellett: Így nem meglepő, hogy Érdi Sándor vitavezető témafelvetése is elsikkadt, Érdi szerint a hatvanas években neki, mint egyetemi hallgatónak nem igazán volt tudomása például a Belvárosi kávéházban összejövő rendszerellenes értelmiségi csoportokról vagy az ún. Lukács óvodáról. Az akkori fiatalok inkább az „értelmiségnek egy rendkívül kiterjedt másik csoportjáról” vitatkoztak; a műszaki értelmiség izgatta őket, hiszen főként ennek filmes reprezentációjával találkoztak a mozivásznakon. Hiába sorolt fel általam is elemzendő műveket és kérte meg a résztvevőket, vizsgálnák meg a korszakot ebből a szempontból is, ezt senki nem tette meg. A rendszerváltás után az értelmiségnek ez az arca elfelejtődött.

Ennek az elfelejtett „csoportnak” kívánok emléket állítani azzal, hogy a hatvanas évek magyar nagyjátékfilmjeiben megjelenő műszaki értelmiség jellegzetes hőstípussá válását elemzem. Két kérdésem van, az első: vajon köthető-e a termelés megreformálásának gondolata a hatvanas évek játékfilmjeinek műszaki értelmiségi alakjaihoz? Hogy feleletet adhassak erre a kérdésre, végigkövetem ennek a hőstípusnak a létrejöttét, metamorfózisát, végül kényszerű elmúlását. Majd, ha a válasz igenlő, szeretném megindokolni a filmek alapján, miért a műszaki értelmiségiekkel kapcsolódott össze ez a szerep, miért pont ők váltak a rendszer reformját képviselő hőssé.

Tovább is van! Katt!

Bosák Balázs: Brit harckocsi-hadviselés a második világháborúban

Sun, 17 Jul 2011 06:54:22 +0100

Az ipari forradalom beköszöntével a technikai vívmányok és a korábban szűkösen hozzáférhető termékek, javak sorozatgyártása következtében óriási mértékben megváltozott a társadalom és a világ képe. A 19. század végére a belső égésű motorok feltalálása a közúti közlekedést felgyorsította, a géppuska elterjedése pedig a hadviselést változtatta meg, bár 1914-ben a nagy háború kitörésekor ezt még sokan nem látták.

Az első világháború előestéjén a szemben álló felek úgy gondolták, hogy rövid intenzív lefolyású csaták állnak majd előttük, amelyek hamar eldöntik a háború kimenetelét, és így maga az egész konfliktus sem fog hosszú éveket felölelni.

A háború kezdetével az új harctéri viszonyok hamar nyilvánvalóvá váltak, a tömegesen rohamozó gyalogosokkal szemben győzedelmeskedett a géppuska, és a harcoló felek a lövészárkokba kényszerültek. A csatatereken történő mozgás nagymértékben lecsökkent.Ilyen körülmények között nagy szükség volt egy olyan eszközre, amely felváltja és egyben át is veszi a lovasság szerepét a csatatéren.

1914-re a technikai háttér már adott volt egy olyan páncélozott jármű létrehozására, amely képes ellenállni a géppuska-tűznek és átkelni a lövészárkok felett.A brit mérnökök élen jártak a lánctalpas járművek fejlesztésében egészen addig, amíg találmányukat el nem adták 1912-ben a Holt amerikai cégnek és megszületett a Holt traktor, amely a háború kitörése után a harckocsik építéséhez sok ötlettel szolgált.

A harcok elhúzódásával már sokak előtt világos lett, hogy a konfliktus nem fog hamar véget érni, a kis helyi sikerek eléréséért feláldozott rengeteg emberélet pedig kényszerhelyzetet szült. Ernest Swinton alezredes 1914 októberében memorandumot nyújtott be a hadügyminisztériumhoz, amelyben anyagi támogatást kért holt traktorok átalakítására páncélozott géppuska szállító harceszközökké. A támogatás az Admiralitás első lordjától Winston Churchilltől érkezett, aki befolyását bevetve létrehozta a „Landship” bizottságot.

1916 februárjában az első harckocsit Hatfielben próbálták ki, amely romboid kialakítású lett, fegyverzetét pedig az oldalfalból kinyúló dobozszerű páncélozott lövegállásban helyezték el. Ez a jármű volt a Mark I-es. Az új eszköz kinézete miatt kapta a tank (angol: tartály) nevet, mivel hasonlított egy víztartályra. A harckocsi fő jellemzője a romboid kialakítás volt a jobb árokmászás érdekében. Fegyverzete alapján két típus különböztethető meg: a Male (hím) változat két darab hatfontos (57 mm-es) löveggel és négy géppuskával, míg a Female (nőstény) változat hat géppuskával volt felszerelve. A szűk küzdőtérben 8 fő foglalt helyet, az elérhető csúcssebesség pedig 6 km/óra volt.

Az új fegyver első alkalmazására a fejlesztések és tesztek után 1916-ban került sor a somme-i ütközet alatt, ahol a gyalogságot támogatták és párosával indultak a harcba. Flers-Coucelette-nél bevetett 59 harckocsiból 35 érte el a harcteret, de a támadás szeptember 15-i reggeli megindítását követően több elakadt műszaki hibák vagy a nagy sár miatt. A német csapatok először ugyan megijedtek a monstrumok láttán, de aztán a tábori ágyúkat használva megállították a további előrenyomulást.

A bemutatkozás lehet hogy nem volt teljesen sikeres, de a tankokkal kapcsolatban már az volt a fennálló kérdés, hogy hogyan alkalmazzák azokat, nem pedig az, hogy kellenek-e. Ennek ellenére a brit hadsereg tisztjei még jó ideig úgy tekintettek ezekre a fegyverekre, mint szükséges rosszra, divatos játékszerekre. Ha mégis belátták hasznukat, akkor is csak mint a gyalogságot támogató eszközként kívánták használni.A harckocsik alkalmazásával kapcsolatban az egyik első igazán hatásos ötletet a brit John F. C. Fuller vetette fel. Szerinte a tankokat nem kísérő, hanem önálló feladatkörben kéne alkalmazni, úgy hogy a front kritikus pontján nagy számban kéne összevonni a harcjárműveket és tömeges alkalmazásukkal áttörést elérni. A harckocsi alakulatok pedig önálló alakulatok lennének, egészen a magasabb

A tankok első nagyobb tömeges alkalmazása sem hozott sikert a passandale-i csatában, amiért főként a rossz terep volt a felelős. 1917. november 20-án viszont a cambrai-i ütközetben jó terepviszonyok között vetették be az új fegyvereket. Az tömegesen alkalmazott 378 harckocsi, az ellenséges lövészárkokat elérve, azokkal párhuzamos irányba fordulva tisztították ki azokat, amíg egy másik harckocsi átkel az árkon és a következőnél megismétli ezt. Ez a taktika volt jellemző az első világháborús harckocsi hadviselésre. A támadás meghozta a várt eredményt és 6,5 km mélyen és 9,6 km szélességben előre tolták a frontot 1500 fős veszteség árán, a hagyományos módszerekkel ez három hónapba és 400 000 fős veszteségbe került volna.

A harckocsik megjelenése természetesen a többi fél figyelmét is felkeltette, így a franciák és az ellenséges németek is előálltak saját típusaikkal. A franciák 1917-re építették meg a háború egyik legsikeresebb harckocsiját a Renoult FT-17-est, amely körbeforgatható toronnyal rendelkezett. Kétfős személyzetét 7,7 km/h sebességgel volt képes szállítani, fegyverzete pedig egy géppuskából vagy egy 37 mm-es lövegből állt.

A németek saját A7V (Allgemeine Kriegsdepartment 7, Abteilung Verkehrswesen) harckocsija túl nagyra és nehézkesre sikeredett, ezért az antant hatalmaktól zsákmányolt harckocsikat szívesebben használták. A harcjárművet 18 fős kezelőszemélyzet működtette, 8 km/h-ás csúcssebességre volt képes, fegyverzete pedig egy 57 mm-es lövegből és hat darab géppuskából állt.

Az első harckocsi–harckocsi ütközetet 1918. április 24-én vívták meg Villers Bretonneux közelében, itt egy A7V kilőtt két brit nő harckocsit, majd egy férfi változat végzett vele, ezután a brit harckocsi még két A7V-vel csapott össze.

A páncélosok megjelenése tehát hatalmas hatást gyakorolt a szárazföldi hadviselésre. Az új harceszköz alkalmazásáról több ötlet is született, amelyek között már megtalálhatóak voltak a modern páncélos hadviselés csírái is. B. H. Liddell Hart és J. F. C. Fuller elméleti fejtegetéseik nagy hatással voltak a későbbi páncélos harcászatra.

Tovább is van... KATT

Virovecz Nándor Balázs: A reakció felszámolásától a békeharcig

Sun, 17 Jul 2011 06:55:30 +0100

„Nem szabad azt hinnünk, hogy addig, amíg vannak nálunk kizsákmányoló osztályok- és még vannak - hogy vannak olyan néprétegek, amelyekre a reakció támaszkodhatik - és még vannak - amíg van külső imperializmus, amely mozgósíthat és felhasználhat belső erőket, hogy addig mindkét kezünkbe kalapácsot vehetünk. Csak az egyik kezünkben lehet kalapács, a másikban kardnak kell lennie!” (Révai József, 1948)

A totalitárius rendszereknek a „nép” felé irányuló kommunikációját alapjaiban határozza meg a propaganda. Kimeríthetetlen tárház ez, hiszen amennyire gazdag érzelemvilágunk, annyiféleképpen lehet rá hatást gyakorolni. De miért is van erre szükség?

Hazánkban a második világháborút követő évek várakozással, izgalmakkal és nagy reményekkel telítődtek. A Vörös Hadsereg által megszállt ország számára azonban nem adatott meg a parlamentáris demokrácia kifejlődése, pár év alatt az illegalitásban élt hazai kommunisták és a megérkezett moszkoviták megfelelő háttértámogatással felmorzsolták a velük közös nevezőre jutni nem tudó politikai erőket, és az 1949-es esztendő már a diktatúra egyhangúságát hozta, előrevetítve a terror szörnyűségeit.

A Szabad Népnek - mint a Magyar Kommunista Párt hivatalos lapja - kiemelkedő szerep jutott a közvélemény megdolgozásában. A napilap tüzetesebb vizsgálata izgalmas következtetésekre vezethet el bennünket, főleg akkor, ha egybevetjük az egyes számokat az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekkel. Az 1945-ben még színesebb és kulturális normákat betartó napilap az évtized végére teljes mértékben azonosult a sztálinista diktatúra leszámolást követelő és „békeharcra” buzdító ideológiájával.

Hogyan változott meg a hangvétel? Melyek voltak az agitáció jelszavai? Kik alkották a hírhedt „ellenséget”? Ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén igyekszem bemutatni a kommunista propaganda hadjáratát a Szabad Népen keresztül.

Dolgozatom szemezget azokból az évekből, amikor először tálcán kínálták, és ha úgy nem kellett, akkor erőszakolták a megfelelő szemléletmódot azoknak, akik esetleg nem értették, miért is gond ha „Kiflit esznek a csongrádi polgármester malacai”. Szabad Nép 177. (1945)